Az elkerülő személyiségzavarral élő emberek hajlamosak a számukra érzelmileg megterhelő helyzeteket azok megoldása helyett újra és újra elkerülni: nem elmenni vizsgázni vagy egy társasági eseményre, nem jelentkezni egyetlen álláshirdetésre sem.
Az úgynevezett C-klaszterbe (elkerülő személyiségzavar, dependens személyiségzavar, kényszeres személyiségzavar) sorolható zavarok első ránézésre kevésbé súlyosnak tűnhetnek, mint az A- és B-csoportba tartozók, azonban a terapeuták számára igazán nagy kihívást jelentenek. Ezek a kliensek mélyen hisznek a szituációk elkerülésében és kontrollálásában mint adaptív megküzdési stratégiában. Ebben a klaszterben a személyiségzavarokkal küzdő személyek a legtöbb helyzetben olyan átható szorongást, aggodalmat vagy félelmet éreznek, mely a mindennapi funkcionálásukat jelentősen, negatívan befolyásolja. Az ilyen megküzdéssel jellemezhető személyek aggodalmai arra irányulnak, hogy a környezetük bizonyára ügyetlennek, alacsonyabb rendűnek tartja őket. Ezen túl nehezen viselik a kihívást jelentő, de akár mindennapi helyzeteket, mint az egyetemi órákon való részvétel, vagy a vásárlás. Fontos kiemelni, hogy ezzel összefüggésben az önértékelésük nagyon alacsony.
Az elmúlt évtizedekben fokozatosan változott az elkerülő személyiségzavarról alkotott elképzelés: az érzelmektől és újdonságoktól való félelem, az elkerülés mint általános megküzdési stílus már empirikusan jól alátámasztott tények (Arntz 199, Alden, Taylor, Laposa, Ryder 2002, Taylor, Laposa, Alden 2004). Ezek alapján a páciensek hajlamosak elkerülni olyan élményeket, mint döntéshozatal, akár a pozitív, akár negatív érzelmek megtapasztalása, érzelmek megosztása, testérzeteik megélése, szexuális izgalom átélése, sőt, még az erőteljes ízű ételek fogyasztása is. Így a terápiás munkának nemcsak a szociális szférában megfigyelhető zavarokra kell fókuszálnia, hanem a problémák széles tartományára, mint az érzelmekre és a kockázatvállalásra, az alacsony önbecsülésre, illetve a mindent átható alkalmatlanság érzésre.
Az elkerülő személyiségzavar hátterében gyakran beszélhetünk gyermekkori bántalmazásról, illetve túlóvó, túlvédő szülői magatartásról (Lobbestael et al, 2010). A sématerápiás módszertanban a legújabb megközelítések inkább sémamódokra fókuszálnak. A szerzők kiemelik, hogy ebben a zavarban jellemző két sémamód dominanciája: az úgynevezett elkerülő védelmező és az elidegenedett védelmező sémamódé. Előbbi a környezeti kihívásokkal való elkerülésben nyilvánul meg, utóbbi a belső szükségletektől, érzésektől, gondolatoktól, a más emberek felé irányuló érzelmi kötődés okozta problémáktól védheti meg a személyt. Lehetséges egy túlzottan együttműködő, önfeladó mód is, amikor a páciens hajlamos mások kívánságainak alávetni magát a saját igényei kárára. Másodszor, megfigyelhető a büntető szülői mód, az érzelmileg bántalmazó szülővel kapcsolatos tapasztalatok belsővé tétele. Harmadszor, a zavar magja az elhagyatott, bántalmazott, megalázott, kisebbrendű gyermekmód, ezek megjelenítik azokat a gyermekként megélt negatív érzelmeket, amelyek ismételt átélését igyekeznek elkerülni a páciensek a későbbiek során.
Szerző: Tóth Barbara
Forrás: Michiel van Vreeswijk, Jenny Broersen, Marjon Nadort (2012): The Wiley‐Blackwell Handbook of Schema Therapy: Theory, Research, and Practice.
Photo by Grae Dickason from Pixabay